Bejelentkezés

Hírlevél

Ha fel szeretne iratkozni a hírlevelemre, küldjön egy "Hírlevél" tárgyú üzenetet itt:

 Üzenetküldés

 

 

Facebook

Statisztika

Mai nap282
Tegnap474
Összesen404144
Indult 2013.07.01. CoalaWeb

Hozzászólások

Kedves Márk! Köszönöm, felderítetted a napomat. Van ötletem, hogy miért nem tudtad letenni a könyv...
Pecsét a karodon itt: Cikk
Kedves Ara Rauch! Tegnap kezdtem el olvasni a könyvét és most fejeztem be az első kötetet. Gondolko...
Pecsét a karodon itt: Cikk
Nagyon gyönyörű s felemelő meditáció! Köszönöm!

D. Tóth Kriszta 10. 08. 17.

A Nők Lapja Caféban D. Tóth Kriszta néhány évig cikkeket írt a kislányáról, Loláról. 2010. augusztus 3-án a következő cikk jelent meg:
http://www.nlcafe.hu/csalad/20100803/ha_harc_hat_legyen_harc/

 

Ha harc, hát legyen harc!

  • Nők Lapja Cafe
  • D. Tóth Kriszta
  • 2010. 08. 03.

Pedig azt hittem, hogy mostanra már minden csatát megvívtunk. Lefektettük az alapvető szabályokat. Annyira megerősítettük a folyó medrét, hogy a víz úgy érezze: a maga ura. Mutatjuk neki az irányt, de a mederben szabadon hömpölyöghet.

Erre az utóbbi hetekben akkora áradás lett, hogy alig bírjuk pakolni a homokzsákokat. Sehogy sem sikerül a mederben tartani a Lola-folyót, pedig a rendszerben bőven vannak átereszek és víztározók. Az a helyzet, hogy a víz mostanában arra hajt, hogy csak azért is megmutatja: ő az úr. Az élet Lolával, kérem szépen, harc. Hogy mennyire, abból a Nők Lapjában a jövő héten (32. hét) megjelenő fogorvosos történetből kaphattok majd ízelítőt. (Most előre, amolyan kedvcsinálónak, álljon itt annyi, hogy Lola egy óra tíz percen keresztül ült az ölemben a fogorvosi székben, és hármunk kérésére, könyörgésére, érveire, érzelmi és egyéb zsarolására, fenyegetésére sem volt hajlandó kinyitni a száját, hogy betömjék az icipici lyukat az egyik rágófogán. Végül feladtuk – mert fizikai kényszert nem akartunk alkalmazni rajta –, és kértünk egy új időpontot. Zárójel bezárva.) A történet arra szolgált, hogy rádöbbenjek: bizony egy saját hatalmát tesztelő, a határait keresgélő és az erejét próbálgató majdnem ötévessel szemben egyáltalán nem evidencia a mindenkori győzelem. Mert a rendelőben vívott csatában alulmaradtam. A háborút megnyerem majd, hiszen fog nem maradhat lyukasan, de ami tény, az tény. Az ütközetet Lola nyerte.

Érdekes adalék, hogy éppen reggel, ebéd után és este, a fogmosás alkalmával vívjuk legkeményebb harcainkat. Hihetetlen elszántan képes a lányom rám nézni. Olyan makacsság van a szemében, amitől az ember anyja szinte hátrahőköl. „Mindjárt megmosom, mama, de előbb megszámolom a gyöngyöket a karkötőmön.” „Jól van, mindjárt csinálom, ne mondogasd már folyamatosan, hogy mossak már fogat.” „Mondom, hogy mosom már. Csak tízig számolok. Nem, nem hangosan, magamban.” „Mama, menj ki nyugodtan teregetni a kertbe, mire visszajössz, megmosom.” „Jaaj, mama, hát nem látod, hogy már mosom is, csak még kettő percig felkészülök!” És így tovább, és így tovább. Az én közbülső mondataimat el tudjátok képzelni. A végén persze megmossa, méghozzá alaposan, de előfordul, hogy a művelet az előkészületekkel és az utózöngével együtt fél órát is eltart. Még jó, hogy most éppen nincs óvoda, nem sietünk. Ha mégis időre megyünk valahová délelőtt, akkor csak a fogmosásra jó félórát számolok, nehogy elkéssünk. És ez csak a fogmosás.

Mostanában minden így megy. Ha reggelizni hívom, akkor előtte még nyolc dolgot elintéz a szobában, és „akkor jövök, amikor én gondolom, hogy jövök, mama”. Ha indulnánk, és a cipőjét kellene felvenni, akkor addig ül passzívan az alsó lépcsőn az előszobában, ameddig kétszeresére nem hízik a fejem az idegtől. Ugyanez van, ha mennénk haza valahonnan, vagy amikor a közért melletti könyvesboltból próbálom kiimádkozni. Higgadtnak és türelmesnek maradni, bevallom, életem egyik legnagyobb személyiségfejlesztési kihívása. Ugyanis én alapvetően egy türelmetlen ember vagyok. Ha valamit kitalálok, akkor azon nyomban megcsinálom. Ha kérdés merül föl, rögtön keresem a választ. Ha menni kell, indulok, ha jönni kell, már jövök is. Pikk-pakk. Nincs apelláta, nincs szöszmötölés, késlekedés. Lola az elmúlt öt évben persze finomított rajtam – olyannyira, hogy a saját édesapám lepődik meg rendszeresen, hogy micsoda türelmes Buddha lettem mellette (merthogy ő már régen fölemelte volna a hangját, vagy valami ilyesmi, amit anno velünk szoktak volt csinálni, ha harcoltunk a szüleinkkel). De ez most nagyon kemény próbatétel. Életemben nem viszketett még így a tenyerem, nem kellett még ennyire erőltetnem magamra a hangfogót. Akármilyen viccesen hangzik, szerintem, ha nem jógáznék, már többször rákiabáltam volna, vagy még rosszabb. Így viszont belül mormolom a mantrát, hogy „ez normális, csak egy rövid, de fontos időszak, a gyerek az erejét próbálgatja, majd elmúlik…”, illetve végzem szorgalmasan a testet feszültségmentesítő jógalégzést. Szem becsuk, áll előreszeg, váll leenged, lassan, az orron keresztül levegő beszív, jó mélyen, le, egészen a hasüregig – aztán lassan, egyenletesen kienged. Majd szem kinyit, és ott ül velem szemben a durcás arcú, villámló szemű fürtös, aki nem, nem és nem, CSAKAZÉRTSEM! Na, akkor kell nagyon vigyázni, nehogy olyat tegyek, amit később megbánok.

Nincs megoldás, és nincs feloldozás a mai történet végén. Viszont van egy kérdés – egy kérdés tőlem, felétek. Segítsünk egymásnak alapon. Ugye túl lehet élni maradandó trauma nélkül ezt az időszakot? Ugye van valami ötletetek, tapasztalatotok, vagy egyszerűen egy vicces történetetek, amit megosztanátok velem, egymással? Csak hogy legyen mire gondolnom az igazán nehéz pillanatokban. Ha van, akkor kérlek küldjétek el nekem ide: Ez az e-mail cím a spamrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát. – a következő epizód szóljon a pobléma megoldásáról!

 

Ara

Tüstént indíttatást éreztem, hogy írjak Krisztának. A következő cikkében
/http://www.nlcafe.hu/csalad/20100817/utodvedharcok/ az én levelemet is megemlíti:

 

Utódvédharcok

  • Nők Lapja Cafe
  • D. Tóth Kriszta
  • 2010. 08. 17.

Egy kicsit szégyellem magam, hogy meglepődtem. Azon, hogy mennyien olvassátok, szeretitek és szíveteken viselitek Lola történeteit, a sorsunkat. És azon, hogy milyen bölcsek vagytok. Sok-sok e-mailt kaptam a két héttel ezelőtti segélykiáltásomra – és okosabb lettem tőlük. Tényleg.

Volt, aki egészen konkrét tanácsot adott, volt, aki együtt érzett, volt, aki tanítgatott, és olyan is, aki egyszerűen csak egy jópofa történettel próbált vigasztalni. Persze vigasztalni nem igazán kell, de minden szó jólesett. Noha az internetes felületek befogadóképessége korlátlan, az olvasók figyelme (és ideje) véges, ezért aztán kénytelen voltam szelektálni a levelek között. De minden egyes nekem írt e-mailt becsülettel végigolvastam, minden tanácson elgondolkoztam, és mindenkinek köszönöm, hogy írt. Azt javaslom, vegyünk sorra néhány példát. Lássuk, ti hogyan csináljátok – és én hogyan csinálhatnám jobban.

Angéla

Amikor azt hiszem, nekem nehéz, mostantól rá fogok gondolni. Angéla ugyanis két gyerek dackorszakával küzd: egy kétévesével és egy ötévesével – egyszerre. Egy bejáratott és személyesen kipróbált elmélet- és gyakorlatrendszert osztott meg velem, amely az inspiráción („siessünk, és akkor lesz időnk megnézni a kiskutyákat/enni egy fagyit…”) és a harc értelmetlenné tételén (visszaemlékezés saját kisgyerekkori durcáinkra, ellágyulás a szurtos-harcos gyerekarc láttán, és meglepetésként egy nagy puszi) alapul. Ha nincs ellentábor, akkor küzdeni sincs kivel. Logikus.

Tünde

Tünde szerint néha bizony hagyni kell, hogy a víz legyen az úr. Még akkor is, ha magunkkal kell szembeszállni érte. Tünde egy kicsi és egy nagylány édesanyja, aki nemrég átszervezte a délelőttjét, amikor az ötéves egy igen mozgalmas reggelen egyszer csak bejelentette, hogy ő is szeretne anyával menni, elvinni a tizenegy évest a táborba. Anya önmagát is meglepte az ösztönös beleegyezéssel, lemondott néhány találkozót, átpakolta a programokat délutánra, és azóta sem bánta meg.

Éva

Sorstársam. Minden reggel megküzd a hatéves Szonjával a fogmosás miatt. És azért, hogy elég meleg-e a kakaó, hogy a megfelelő ruhát rakta-e ki neki, hogy hogyan viselje a nagylány aznap a hajpántját, hogy mit vigyen oviba – és a többi. Noha Szonja apukája a reggeli „rutint” elintézi azzal, hogy a gyerek „nőből van”, Évának azért vannak praktikus ötletei. Például egy, a kislány magasságában fölszerelt fürdőszobatükör, amelyben megnézheti a fogmosás közben aktívan tisztuló fogacskákat. Hm, ezt lehet, hogy kipróbálom…

Szilvia

Kisfia, az ötéves Bálint viszont nincs nőből, hanem nagyon is férfiból van – akinek persze rendszeresen akkor kell pisilnie, amikor éppen kilépnének az ajtón, tetőtől talpig téli menetfelszerelésben (harisnya, overall, sál, sapka, csizma, ahogy kell). Aztán, amikor lehántja róla a ruharétegeket, és ráülteti a vécére, kiszakad belőle a kérdés: „Kisfiam, miért téped az idegeimet?” Bálint pedig „visszakézből” válaszol: „Anya, ez a dolgom!” És tényleg ez a dolguk, következtet Szilvia, akinek teljesen igaza van. A gyermekünk a legnagyobb tanítónk. Hiszen nemcsak nekik fontos a meder, amelyben tereljük a folyójukat, hanem nekünk is a saját medrünk. Gyereket nevelni egy soha véget nem érő önismereti tanfolyam, amelyen mindennap felül kell vizsgálni önmagunkat, megszabadulni a felesleges allűrjeinktől, és levagdosni a vadhajtásainkat.

Ara Rauch

Levele hosszan elgondolkodtatott. Egyetért Szilviával abban, hogy szülőnek lenni egy tanulási folyamat, amelyben, ha az anyuka fogékony a fejlődésre, elmélyítheti, kiteljesítheti, alaposan megismerheti saját személyiségét. Szerinte Lola éppen azért húzza az időt – azért választotta ezt a fajtáját az ellenállásnak –, mert nekem ez a gyenge pontom. Tempós, lendületes ember vagyok, aki mindent azonnal csinál. Azt írja, a lányom érzi, hogy elfojtom magamban az indulatomat, márpedig ez is egy fajtája az agressziónak. Ara úgy látja, hogy nincs szükség harcokra, mert a háborúban mindkét fél sérül. És hogy a sok bölcsesség mellett mit tanácsol? Nos, azt, hogy a haragos-harcos pillanatokban nézzek a gyerek szemébe, és mondjam el neki nyugodtan és nyíltan, hogy mit érzek. Valahogy így: „Amikor húzod az időt, haragszom. Félek, hogy elkésünk, alig bírom türtőztetni magam…” Hiszen a gyereknek fogalma sincs, hogy én mit élek át, miközben ő ellenáll. Ami pedig a lyukas fogat illeti, Ara szerint bizony maradhat lyukas – ha majd fáj neki, ő kéri, hogy menjünk el a fogorvoshoz.

Enikő

Azt írta nekem, hogy Lola nem a határait keresi, hanem tükröt mutat – ha mégoly görbét is néha. Szerinte a lányom érzi, hogy az édesanyja a saját kényelmét félretéve a feladatra koncentrál, hogy mindig azt teszi, amit kell – és érzi, hogy ez a mamának (nekem) nem jó. Tükörként mutatja nekem az elfojtott indulatot, ellenáll, mert én is ellenállok. Enikő azt mondja, szóljak neki, hogy mosson fogat, majd hagyjam rá a dolgot, éreztessem, hogy ez onnantól az ő felelőssége.
Hát, ezt az utolsó tanácsot már ki is próbáltam, kedves Enikő. Szombaton reggel a kezébe adtam a kefét, rajta a fogkrémmel, elé tettem a poharat, és határozottan, nyugodtan azt mondtam neki: itt a fogmosás ideje, majd odébbálltam. Öt perccel később ott téblábolt mögöttem a konyhában, és ragyogó fehér mosollyal közölte, hogy KÉSZ.

Jólesett átgondolni, hogy mit tehetnék jobban, máshogy én magam. Rájönni, hogy nem az ötéves lányomtól kell várnom a megoldást, mert a megoldás bennem van. Azzal értek egyet, aki azt írta: a folyómeder léte elengedhetetlen, de a meder változhat. Hiszen Lola is változik, és most valószínűleg egy kicsit másmilyen medret igényel. Ahogy másfajta medret kell kialakítanunk nekünk is. Át kell tologatnunk a határainkat, ki kell kísérleteznünk egy új vízrajzi térképet magunknak. Hogy aztán a mindennapokban ez hogyan működik… hamarosan meglátjuk. Még egyet kell aludni, és újra megyünk a fogorvoshoz. Ugyanis fog – és ehhez mindenféle önismereti tanfolyam és magamba szállás után is tartom magam – nem maradhat lyukasan.

 

 

 

Share
Regisztrálva és belépve írhatsz és olvashatsz hozzászólásokat.