Kezdet

Az új akkor tud belépni az életedbe, ha helyet csináltál neki: ha a régi romba dőlt, és te kisöpörted a romokat.


Mélységes szomorúság. Igen, ez az, örült meg szégyenkezve, talált egy kifejezést, ami pontosan tükrözi a mostani lelkiállapotát. Mélységes szomorúság az, amit érez, hiszen Pubikát nem hozhatja már haza, Pubika nincs többé. Elment, mint ahogy elment két hónapja Anyuka is – a keserűség eltorlaszolta a torkát, és ő már nem törődött azzal, hogy látja-e valaki: ott az utcán elengedte a gyász könnyeit, és azok végigfolytak az arcán, érdekesen csiklandozva, ahogy utat kerestek a reggel óta kiserkedt rövid borosták között.
Pubika a legaranyosabb pekingi palotapincsi volt, aki valaha a földre született. Mindössze kilencéves volt, élhetett volna még, de egy gonosz daganat alattomosan növekedett a hasában, senki sem vette észre, csak amikor már késő volt. Az orvos csak csóválta a fejét: megoperálhatja, de nincs sok remény. A műtét után, tegnap, Pubika még magához tért, ránézett a kerek gombszemével, fájdalmasan, búcsúzóan – és mire ma munka után meglátogatta volna a kórházban, már nem volt kit meglátogatni.

Imádták egymást ők hárman, Anyuka, Pubika, és ő, Lajcsika. Kerek, boldog és nyugodt életükben senki másra nem volt szükségük, aki közéjük telepedhetett volna, ahogy Anyuka mondogatta. Bár Lajcsikának párszor eszébe jutott (az évek folyamán egyre ritkábban), hogy jó lenne egy kedves lánnyal megismerkedni, de ilyenkor mindig feltűnt előtte Anyuka szomorú és szemrehányó tekintete, amint azt mondja: hát én nem vagyok neked elég jó, Lajcsikám? Anyuka pedánsan tisztán tartotta a lakást, mindig volt finom meleg étel, vasárnaponként sütemény, s mindig volt a szekrényben tiszta, vasalt ruhája, amiben biztosított volt a bankban előírt tüchtig megjelenés. Reggelente Lajcsika vitte le sétáltatni Pubikát, esténként vacsora után kettesben tévéztek Anyukával, és együtt nevettek a tréfás műsorokon, vagy együtt szomorkodtak a megható filmeken, amiket Anyuka annyira szeretett. Szépen éltek. Hát kell ennél több?
A buszmegálló üres volt, nemrég mehetett el a busz, a fene egye meg. Meglepődött, hogy ilyen trágár kifejezés jutott eszébe, hiszen Anyuka előtt sosem beszélhetett csúnyán. De nem is akart: Anyuka jóságos lelkét nem bánthatta meg ízléstelenségekkel, amik, valljuk be, néha felbukkantak a gondolataiban. Vagyis gyakran. Túlságosan is gyakran, gondolta restelkedve.
Most aztán várhat a következő buszra. Bár éppen ráér: nem kell már senkihez sem hazasietnie. Nem szeret buszozni, sohasem szeretett, és különösen a buszra várakozni nem szeretett. De nem volt más. Tekintete a váróbódéra kiragasztott hirdetményeken mélázott. „A Tóth Autósiskola autóvezetői tanfolyamot indít” – eh, ez nem neki szól. Anyuka mindig lebeszélte róla, hogy kocsit vegyen, mert annyira féltette őt a forgalomtól és az agresszív, gátlástalan közlekedőktől, pedig ő szerette volna, nagyon is. El is képzelte párszor, hogy egy durva, macsó terepjáróval dönget a belvárosban, és amikor megáll a lámpánál, a nők olvadozva tekintenek fel rá. Az anyagi háttere is meglett volna hozzá, hiszen jól keresett a bankban, és ő a keresete nagyobb részét takarékosan élére rakosgatta a bankszámláján, hiszen Anyuka hányszor mondogatta: mi lesz, Lajcsikám, ha én leesek a lábamról? Sokba kerül ám a kórház. Meg akkor aztán ki gondoskodik rólad? A végén még járatnod kell valami házvezetőnőt – és itt undorodva felhúzta az orrát – nem is tudom, mi lesz, szegény kisfiam… Így aztán Lajcsika bankbetétje hízott, hízott, hiszen alig költöttek valamire, Anyukát pedig olyan váratlanul vitte el az infarktus, hogy neki észbe kapni se volt ideje.

Közömbösen bámulta az autók áramlását az úton. Áhh, itt jön egy Lamborghini, ez is olyan szuperkocsi, ami ritkán látható az utcán, gondolta felélénkülve. Három autóval utána pedig közeledett az igazi csoda: egy Hummer. A hatalmas terepjáró szinte széttúrta a forgalmat maga előtt, tekintélyt parancsoló és impozáns volt, mint egy hadvezér. Lajcsika úgy rácsodálkozott, hogy kis híján elcsöppent a nyála. Ez az, amire mindig is vágyott, ez képviseli a valódi életet, a társaságot, a szabadságot, a hatalmat.
Mintha sűrű szövésű pókhálót söpört volna el az arca elől, szinte felragyogott a világosság előtte. Hát hiszen vehet ő magának autót, akár egy Hummert is. Megtanulhat vezetni is; ugyan kicsoda akadályozhatná meg ebben? Gyorsan megfordult, és letépte a bevagdosott telefonszámok közül az egyiket a Tóth Autósiskola plakátjáról. És ma este el fog menni egy bárba, és inni fog. Igen. Whiskyt, mert azt hallotta, az roppant férfias ital. És felcsípi a legjobb nőt, és hazaviszi, és akkor aztán… – itt egy kissé elakadt a képek áradata, hiszen amit még soha nem élt át, azt nehéz elképzelni – de nem Lajcsikaként fog bemutatkozni neki, nem ám, hanem Lajosként. Lajcsika nincs többé. Mindent, de mindent másképp fog csinálni. Beleszédült a szabadság érzésébe.
Aztán összeszorította a gyomrát a félelem. Anyuka... vajon anyuka mit szólna ehhez? Eh, anyuka mindig mindenbe beleszólt, gondolta dacosan. Sohasem engedte meg, hogy ő azt tegye, amit szeretett volna.
Negyvenhárom éves, itt az ideje, hogy elkezdjen élni. Ki fogja szabadítani magát a pókhálók közül, amik belepték az életét, és azzá válik, aki valójában ő maga.

2009.

 

Share
Regisztrálva és belépve írhatsz és olvashatsz hozzászólásokat.

 

Bejelentkezés

Hírlevél

Ha fel szeretne iratkozni a hírlevelemre, küldjön egy "Hírlevél" tárgyú üzenetet itt:

 Üzenetküldés

Facebook

Statisztika

Mai nap274
Tegnap361
Összesen548884
Indult 2013.07.01. CoalaWeb

Hozzászólások

Hát már neve is van? Már elég régóta felbukkant nálam ez az érzet. Elsősorban a tarkómban jelentkezi...
Mi az ASMR? itt: Cikk
Köszönöm, érdekesen hangzik, kipróbálom
Kedves Márk! Köszönöm, felderítetted a napomat. Van ötletem, hogy miért nem tudtad letenni a könyv...
Pecsét a karodon itt: Cikk
Kedves Ara Rauch! Tegnap kezdtem el olvasni a könyvét és most fejeztem be az első kötetet. Gondolko...
Pecsét a karodon itt: Cikk