Az igazságtétel nem azt jelenti, hogy bosszút állunk a bántódásért, és megtoroljuk a rajtunk esett sérelmet, nem; az igazságtétel azt jelenti, hogy az Omniverzum rendjének törvénye érvényre jut, helyükre kerülnek a dolgok, és igazság tétetik az igazságtalanságban.

           - Ez szép, és nemsokára már jó is lesz – állapította meg elégedetten. Szeretettel és türelmesen gondozta a sarjadékhagymáit, amik fejlődtek, szaporodtak, magasodtak és vastagodtak, éppen úgy, ahogy kellett. A sarjadékhagyma sosem fejesedik meg, mindig zöldhagyma marad: őszre a tövek megfiadzanak, mindegyik öt-hat részre osztódik, s ha ilyenkor szétbontja az ember és külön-külön elülteti, kora tavasszal rengeteg zsenge zöldhagymája lesz. Ő szedte szét ősszel a töveket, ő duggatta el vigyázva az általa felásott kertrészbe, szülei kertjének egy sarkába, ami az ő sajátjának lett kinevezve. Amikor kezdett tavaszodni, minden nap felkereste az ágyást, amint hazaért az iskolából, figyelemmel kísérte; s mihelyt az utolsó hó letakarodott a földről, a hagymaszárak diadalmas zölden felszökkentek a veteményesből. Ez az ágyás volt élete első saját ültetvénye, és ő sajátjának is érezte, hiszen oly sok szeretetteli munkát fektetett bele. Kigyomlálta a gazt az erős, egyenes zöld szárak közül, s a hagymasorok katonásan sorjáztak a földben. Általában egyedül dolgozott, de olykor érezte az apja ellenőrző és elégedett tekintetét a hátán. Sohasem beszéltek a hagymáról, de mindketten tudták, hogy Tibike rálépett egy útra: élete első, maga által választott önálló feladatát hajtja végre kifogástalanul.

Szombaton nagyon sietett haza az iskolából, hogy időben el tudja végezni, amit eltervezett. Kiásta a hagymát, kiszedte mindet a földből. Szépen letisztította, ötös csomókba kötötte maradék spárgával. Berakta egy nagy kosárba, vigyázva, hogy ne törjön, és rohant a piacra. Szerencsére jó helyet talált, majdnem középen, ahol sokan járnak. Előzőleg már tájékozódott, hogy az újhagyma csomója nyolcvan fillér és egy forint húsz fillér között szokott lenni így márciusban. Tibike látta, hogy az ő hagymái a legszebbek közé tartoznak, tehát adhatta volna egy húszért is, de nem volt kapzsi: egy forintért adta a csomókat. El is adta az összest. Lett harminckét forintja, ami komoly összegnek számít egy olyan világban, ahol három hatvan egy kiló kenyér. Nagyon büszke volt magára, hogy ilyen jó gazdálkodó és ilyen jó kereskedő lett belőle tizenkét éves korára.

- Hát te meg mit csináltál? – fogadta az apja, és Tibikének, még nem tudta, miért, összeszorult a gyomra, mert érezte a nem is oly rejtett dühöt az apja szavai mögött. – Hova tetted a hagymát?

- Milyen hagymát? – csodálkozott Tibike. Azon a hagymán kívül, amit ő sajátjaként gondozott, nem nyúlt hozzá máshoz. Azt hitte, az apja valami más hagymát hiányol; hogy félreértés történt.

- Amit a barackfa mellől kiástál – pontosított az apja.

- Kivittem a piacra és eladtam – állt volna elő büszkén, ha nem érzett volna az apja felől valami érthetetlen, súlyos fenyegetést. Így csak nyakát behúzva eldünnyögte a választ.

- Ki engedte meg, mi? – repült a kemény pofon. – Szétpocsékolod a termést, mi? Büdös kölyke, csak a kárt csinálja!

Tibike rohant, menekült. Felzaklatva, sírva és az igazságtalanságtól megalázva.

54 évvel később

- Ügyes vagy, Papa – mondta elismerően a felesége. – Mind az összes hagymát eladtad?

- El, Mama, és ráadásul százhatvanért – somolygott Tibi bácsi. – Egy kofa is meg akarta venni csomóját kilencvenért egy tételben, amikor meglátta, milyen szépek, de én nem adtam. Nem hát. Tudtam, hogy úgyis megveszik.

- Butaság lett volna kilencvenért odaadni – helyeselt Annus. – Mennyit árultál ki, Papa?

- Több, mint egy ötezrest.

- Na látod – szögezte le elégedetten. – Ugye mondtam?

- Mondani mondtad – pontosított vidáman. – De ki duggatta el októberben, ki ásta ki hajnalban a földből, és ki vitte ki a piacra?

- Hát valamit te is csinálhatsz, nem? – évődött Annus. – Lényeg a jó munkamegosztás, nem? Én mondom, te pedig megcsinálod.

Derűsen összemosolyogtak, a hosszú házasságuk alatt megteremtett harmóniában. Tibi bácsit nem gyötörte már annak a tizenkét éves gyereknek a megsebzett fájdalma. Tudta, ugyanúgy, mint akkor, hogy amit tesz, azt jól teszi, mert szereti a földet, és mindent, ami a földben megterem; szeret a kertjében tevékenykedni, gondozni, ápolgatni a növényeket, lesni a fejlődésüket és látni, hogy azok szépséggel, erőteljes növekedéssel hálálják meg az értő művelést; tudta, hogy az ő lelke közepéből született választása következtében minden a helyére került a környezetében – és ebben a tudatában már senki sem lett volna képes megingatni.

2008. 08. 07.