Bejelentkezés

Hírlevél

Ha fel szeretne iratkozni a hírlevelemre, küldjön egy "Hírlevél" tárgyú üzenetet itt:

 Üzenetküldés

 

 

Facebook

Statisztika

Mai nap15
Tegnap284
Összesen380812
Indult 2013.07.01. CoalaWeb

Hozzászólások

Kedves Márk! Köszönöm, felderítetted a napomat. Van ötletem, hogy miért nem tudtad letenni a könyv...
Pecsét a karodon itt: Cikk
Kedves Ara Rauch! Tegnap kezdtem el olvasni a könyvét és most fejeztem be az első kötetet. Gondolko...
Pecsét a karodon itt: Cikk
Nagyon gyönyörű s felemelő meditáció! Köszönöm!

Előzetes a Pecsét sorozat 3. kötetéből

(Ismered a Pecsét sorozat első két regényét? Ez már a harmadikból egy rövid kedvcsináló.)

 

--Daddy későn jön haza, mert edzést tart, úgyhogy ráérünk hazamenni – fogadta Réka az elébe futó lányát az iskola kapujában. – Anya-lánya napot tartunk, jó?

--Az milyen? – kérdezte érdeklődve Stella.

--Az olyan, hogy bemegyünk az összes boltba, ami nekünk tetszik, végignézünk minden érdekeset, vásárolunk is, jól kibeszélgetjük magunkat közben, és utána eszünk egy fagyit.

--Jóóó! – helyeselt Stella lelkesen. Réka hallgatta a csacsogását, amíg tolta a bevásárlókocsit. – Akkor most veszünk nekem én kicsi pónimat?

--Abból már hatszáz darab van. Nem kéne inkább valami mást választanod?

--Nem – szögezte le meggyőződéssel. – Mert lila egyáltalán nincsen. Most kérek egy lilát.

--Jó – sóhajtott Réka.

A játéksorra értek. A jobboldali soron a rózsaszín dominált: babák és más, lányoknak való játékok ültek a tartókon. A baloldal volt a fiúké: fekete, sötétbarna és sötétzöld autók, robotok foglalták el a helyeket.

--Ó, két lila is van! – lelkendezett Stella.

--Válassz.

--Ó, de nem tudok választani! Nézd, ennek fésűje van, ennek meg pici táskája! Mind a kettőt kérem, anyaaa! – Réka tudta, hogy hiszti következik, ha nem tesz valamit. Fölösleges a gyereknek két lila póni, amikor otthon a szekrény már tömve van hasonlókkal, gondolta.

--Én az egyikről már láttam, hogy rád mosolygott. Kitalálod, melyik az?

Stella izgatott követelőzése azonnal izgatott érdeklődéssé változott. Kérdőn az anyjára nézett.

--Amíg megtalálod, megnézem az újságokat – indult Réka a polc túlsó vége felé. Itt állt az újságos állvány. Levett egy divatlapot, és belelapozott, a legújabb sminktrendeket tanulmányozva. Amikor fél perc múlva visszanézett, Stella már egy kisfiú mellett guggolt, a fiús alsó polc távirányítós autóinak szemlélésébe, és bizalmas beszélgetésbe merülve. Réka elmosolyodott. Stella ebben ugyanolyan, mint ő: semmi sem olyan érdekes és izgalmas számára, mint az emberi lélek. Ha jön valaki, aki felkelti az érdeklődését, képes bármilyen tevékenységet félbehagyni, hogy megismerkedjen vele. Ismét belefeledkezett a divatlapba. Kis idő múlva Stella hívta. Réka közelebb tolta a kocsit.

Stella és a kisfiú felállt, és szembenéztek Rékával. Réka körül meglódult a világ.

A gyerek Patrick volt, hatéves kiadásban.

Réka elégszer látta Patrick gyermekkori fényképeit. Patrick vonásai éltek az előtte álló fiúban. Ugyanaz a hosszúkás arc, ugyanaz a nagy szemhéjú, angyali szem. Csak a kisfiú színei sötétebbek: a bőre kreolosabb Patrickénál, a haja, szemöldöke fekete. A szeme színe ugyanolyan tömör, egyszínű szürke, mint Patrické, szinte világított az arcában. De a hasonlóságnál is lényegesebb az érzés, ami Rékában megszületett: a Patrickkel való azonosság igazságának mélységes, megingathatatlan tudása.

--Anya, nem kérem a pónit, ezt a terepjárót vegyük meg – jutott el az értelméig Stella hangja. Stella angolra váltott; ez azt jelenti, hogy figyelmes a jelen lévő amerikai gyerekkel. Réka és Stella egymással mindig magyarul beszélt, Patrickkel angolul, bár Patrick sok magyar szót megértett, de így egyeztek meg a nyelvhasználatban egymás között. A közösségben pedig mindig a közösség nyelvét használták: Amerikában az angolt, Magyarországon a magyart.

--Mit? Terepjárót, neked? – ez a kérés olyan megdöbbentő volt, hogy Réka nevetni sem tudott. Stella a rózsaszín hercegnő-Barbie-tündérálom babák, pónik és kiskutyák után egy fekete terepjárót kér?!

--Igen. Jake majd eljön hozzánk, és együtt játszunk vele. Jake a legjobb barátom.

--Öt perce még nem is ismerted – hüledezett Réka.

--De ismertem, csak még nem találkoztunk.

Réka fel sem fogta, milyen furcsaságot mond a lánya, képtelen volt gondolkodni a döbbenettől. A kisfiú nem szólt, csak kitartóan bámulta hol Stellát, hol Rékát.

--Itt vannak a szüleid? – szólította meg Réka óvatosan a jelenséget.

--Anya van itt – intett hátrafelé a fiú, s mintegy végszóra, a polcsor végén megjelent egy vékony, fiatal nő, majd a kisfiút meglátva bekanyarodott, és feléjük tartott. A fiú feléje fordult: egyértelművé vált, hogy összetartoznak, anya és fia. Ahogy közeledett, Réka kis híján rosszul lett. Az eddigi döbbenetek viharos sorozata játékos szellő volt ahhoz képest, amikor felismerte a nőt, pedig az az eltelt évek alatt lesoványodott, megcsúnyult, és a fáradt, megtört kétségbeesés a tekintetében megöregítette.

--Edita!

A nő, aki szerelmes volt Patrickbe. A nő, aki azt állította, hogy Patrick teherbe ejtette őt. Aki megtámadta és megzsarolta őket, és aki késével halálos sebet ejtve Rékán, csaknem megölte.

Editának felismerés és félelem villant a szemében. Leblokkolt egy hosszú pillanatra, majd kapkodva menekülőre fogta, a fiát kézen fogva magával rántva. Ám a fiú keményen ellenállt, hol Stellára, hol Rékára függesztve a tekintetét.

--Nem! – kiáltotta, és kirántotta a kezét az anyjáéból. Az utánakapott, hevesen huzakodni kezdtek. Edita fojtottan kiáltozott:

--Gyere! Gyere már! Menjünk innen!

Stella csak állt ott, nagy szemeket meresztve: ilyen családi csetepaté náluk nem volt szokásban. Réka igyekezett a gombócot lenyelni a torkából. Nem engedhetem el, gondolta rémülten. Tudnom kell, mi ez a valószínűtlen hasonlóság.

--Edita – sikerült végül megtalálnia a hangját – ne menj el, kérlek…

--Mit akarsz tőlem? – meredt rá Edita.

--Semmit… csak… a fiad hasonlít Patrickre…

--Mert az ő fia! – sziszegte elkeseredetten.

--De hát hogy? Hogy? – kapkodta a levegőt.

--Vannak dolgok, amiket te nem érthetsz – könnyek csillantak a szemében. Réka döbbenete fokozódott: sohasem tudta volna elképzelni, hogy Edita tud sírni, méghozzá nem hisztérikusan, hanem megalázottan, mély fájdalommal. Együttérzés lobbant benne az Editából áradó fájdalom iránt. Legszívesebben átölelte volna.

--Mesélj, Edita – suttogta.

--Engem az apám kitagadott e miatt a gyerek miatt. A barátaim kiközösítettek, rengetegen megaláztak, még aki a legjobb barátnőm volt, az se hajlandó szóba állni velem azóta. Senki sem tudja, mit éltem át, csak én. Nagyon megbántam, hogy megszültem. Amióta megvan, csak a fájdalom meg a szenvedés a részem. Ő az oka minden bajomnak.

Réka riadtan pillantott a kisfiúra, aki hallotta, mit mondott Edita, de továbbra is faarccal álldogált mellettük. Talán nem fogja fel, reménykedett Réka. Vagy már annyiszor hallotta, hogy védekezésül érzéketlenné vált az iránt, ahogyan megtagadja őt az anyja.

--Szeretném… – nyelt nagyot – szeretném, ha Patrick láthatná ezt a fiút. Megengeded?

--Persze. Úgyis tartozol nekem – vetette oda Edita elkeseredett gúnnyal. – Ez a legkevesebb, amit megtehetsz.

--Én? – nézett nagyot Réka. – Miért?

--Miattad nem fogadta örökbe akkor Patrick a gyerekét.

--Hát… – Rékában ezernyi válasz született hirtelen erre a felvetésre, amelyek közül egyik sem volt egyetértő. De nem vitatkozott. Az iménti empátia Edita fájdalma iránt már tovatűnt, ám egy mély, sürgető késztetés, hogy Patricknek látnia kell a fiút, nem hagyta nyugodni. – Nem véletlenül találkoztunk. Dolgunk van egymással.

--Te hiszel az ilyesmiben? – kérdezte ajkát lebiggyesztve.

--Nem. Nem hiszek, hanem tudom, hogyan működik ez, számtalanszor bizonyossá vált már az életemben. Tudom, hogy nem ok nélkül futottunk össze. Patrick most edzésen van, szólok neki, hogy siessen.

Réka egy SMS-t küldött Patricknek: Siess haza. Mivel Patrick az öltözőben szokta hagyni a mobilját az edzés idején, sejtette, hogy csak este fél nyolc körül kapja meg, de Patrick nyomban visszahívta.

--Mi a baj, miért siessek?

Réka meglepődött az azonnali reagáláson, zavarba jött.

--Ööö… találkoztam valakivel… hogyhogy nem vagy edzésen?

--Az egyik tanítványomnak mindjárt az edzés elején megrándult a bokája, kórházba vittem, a többieket meg szélnek eresztettem. Már túl vagyunk a röntgenen, a szülők is itt vannak, úgyhogy hazamehetek. Miért is?

--Emlékszel Editára?

--Hogyne – máris ugrásra kész, akár egy párduc.

--Vele találkoztam. Patrick, látnod kell a fiát.

Mély csend a vonal túlsó végén. Réka visszafojtotta a lélegzetét. Aztán feszült, óvatos hang.

--Tessék?

--Igen. Hazaviszem őket.

--Réka – vágott a szavába Patrick élesen – ugye nem mondod komolyan, hogy be akarod engedni az otthonunkba azt a kígyót?

--De Patrick…

--Nem. Be ne tegye a lábát az ajtón, ez az utolsó szavam.

– Patrick – sóhajtott – azt nem szeretnéd tudni, hogy miért? Hogy miért mondtam, hogy látnod kell a fiát?

--Miért? – hangzott az óvatos kérdés.

--Azért, mert… persze nem állítom, hogy bizonyos… de hasonlít rád.

--Nem – érkezett azonnal a válasz – az lehetetlen.

--Tudom. Én is ezt gondoltam. De kérlek, csak vess egy pillantást erre a fiúra.

--Mire lenne az jó nekem?

--Nem tudom. És azt sem tudom, én miért ragaszkodom ehhez, holott normális ésszel gondolkozva számomra az lenne a megnyugtató, ha nem szóltam volna róla neked, és én is elfelejteném örökre. De nem tehetem, Patrick! Valamiért úgy érzem, hogy muszáj megismerned. Ez éppolyan sorsszerű dolog, mint amikor mi találkoztunk annak idején. Ha kihagynánk – nem tudom, mi történne, de abban biztos vagyok, hogy nem ok nélkül találkoztam velük.

--De én akkor is nemet mondok. Hallod, Réka? – nagyon nyomatékossá vált a hangja. – Nehogy eláruld annak a nőnek, hol lakunk. Engem megzsarolt, átvert, téged meg akart ölni. És akkor te beengednéd a házunkba? Egyáltalán nem akarom, hogy ahhoz a nőhöz még egyszer az életben bármilyen közöm legyen. Pont. Rendben?

Patrick még sohasem volt ilyen mereven elutasító. Réka megsemmisülten eresztette le a telefont. Könnyek szöktek a szemébe.

A két gyerek tőlük távolabb elmerülten játszott egy mozgatható robottal. Edita két méternyire, félig elfordulva, minden szót hallott.

--Hát… most nem lehet – próbált volna mentegetőzni, de Edita egy rövid kézmozdulattal belefojtotta a szót.

--Hagyjuk. Fölösleges. Ne erőlködj – megalázott könnyek csillogtak a szemében. – Most, ha lehet, még rosszabb a helyzetem, mint félórával ezelőtt. Ezt is neked köszönhetem – Réka e nélkül a döfés nélkül is elég rosszul érezte magát, mégsem volt képes visszadöfni. Inkább a gyerekek felé fordult, akik még mindig bizalmasan beszélgetve guggoltak a játékok között.

--Stella, gyere, hazamegyünk, Daddy is mindjárt hazaér.

Stella felállt, és megfogta a barátja kezét.

--Jake is jön?

--Nem, most nem lehet – rázta a fejét Réka. – De szerintem fogtok még találkozni.

Stella vehemensen átölelte a kisfiút, és két puszit nyomott két oldalról az arcára. Jake csak állt zavarban, nem tudván, hogyan hárítsa el. Láthatóan nem szokott hozzá: ahogy Stella családjában a nyílt agresszió, úgy őnáluk a leplezetlen szeretetnyilvánítás nem volt szokásban.

Elváltak. Majd Rékának eszébe jutott valami nagyon fontos.

--Edita, a címed…

--Hagyj békén! Most már tényleg hagyj békén – kiáltott vissza futtában.

Stella még sokáig integetett, kifordulva utánanézett, merrefelé tűnik el sietve távozó anyjával a kisfiú.

 

*

 Kép: én készítettem a Flame Artwork programmal

 

Ara Rauch

 

Share
Regisztrálva és belépve írhatsz és olvashatsz hozzászólásokat.