Angyal

Annyi félelemtől reszkető, annyi kétségbeesett, annyi kereső és annyi sötétben botorkáló, drága ember kiált hozzánk naponta, hogy ti azt elképzelni sem tudjátok. És ott állunk mellettük, fogjuk a kezüket, átöleljük őket, megérintjük a vállukat, a fejüket, beszélünk hozzájuk, válaszolunk nekik, de ők ezt nem érzékelik a tudatos szintjükön, és sírnak, és kiabálnak, és forgatják a fejüket, de senkit sem látnak. Pedig itt vagyunk, bizony, vagyunk, létezünk, a valóságnál is valóságosabbak vagyunk.

Olvasok, érzek, hiszek. Olvasom a szavakat, érzem, hogy igaz, hiszem, hogy valóságos.

Te, aki most olvasod ezt, drága barátom, tudd, most ebben a pillanatban ott van előtted egy angyal, ott van pont előtted, az arcotok összeér, és a finom éteri leheletét érezheted az arcodon.

Behunyom a szemem, próbálom elképzelni. Végtelen nyugalom száll rám, csöndes béke, s valami hűvöset érzek az arcomon. Ez lenne az? Egy angyal áll előttem és a leheletét rám fújja? Ez az, amit érzek?

Most megfogja a kezed, megfogja a te jobb kezed, engedd meg ezt neki, kérlek.

A jobb kezem a számítógép egerén fekszik. Mintha valami hűvös-langyos szellő érintené a kézfejemet, tapinthatóan sűrű levegő burkolná be. Kellemes, megnyugtató – de vajon mi ez, amit érzek, nem csak bebeszélés?

Ez most történik, pont Most, amikor olvasod, itt vagyunk, látunk titeket, mindig az Itt és Mostotokban, ebben ne kételkedjetek, mert összetöritek most ezt a csodát!

Ó, megpróbálok nem kételkedni, megpróbálom úgy érezni, ahogy mondod, hátha úgy van… hátha most, most az egyszer, sikerül összehozni egy találkozást…

És most ez az angyal, aki ott áll előtted, fogja a jobb kezed, egészen közel hajol hozzád. Érezd őt! Érezd a feléd áramló mennyei, és határtalan szeretetét!

Mi ez… hullámok ringatnak, béke és harmónia tölt el, árad valami, hömpölyögve, magával sodorva, s én csak áramlok vele, istenem, de csodálatos… és ekkor egy figyelmeztető, hideg hang megszólal: mit csinálsz? Hová engeded sodortatni magad, hiszen ez veszélyes! Átadod az uralmat magad felett valaminek, ami zsarnokoddá lesz! Szűköl a félelem, a fenyegető ismeretlen bizonytalansága rémít – megdermed, jéggé fagy az iménti édes áradat.

Ne törődj a zakatoló, kételkedő elméddel, az csak téged akar szolgálni, és kicsit túlbuzgó ebben…

De még milyen túlbuzgó… de hát mit kell tennem? Csak hagyjam magam, engedjem, hogy körém és belém folyjon az a csoda, ami már egy pillanatra megmutatta magát? De hiszen az veszélyes... mégis megpróbálom, olyan jó érzés volt, majd vigyázok, de még egyszer akarom érezni.

…te most figyelj erre az angyalra, aki most csak veled van, csak rád figyel! Fogd meg a kezét! Ne szégyenkezz, engedd neki, hogy irányítsa kezed!

Elengedem az egeret, lassan felemelem a kezem. Nehéz, mint a kő, szinte nyikorognak az ízületek. Mélyeket lélegzem, hogy a levegő áramlásával együtt tudjak én is áramlani. Finoman megmozdulnak az ujjaim, mintha nem is én mozgatnám. Vagy nem is én mozgatom? Egymás után billegnek, libegnek, le-fel, alig-alig, légiesen, könnyedén.

Most engedd neki, hogy finoman megmozdítsa a fejed, csak engedd! Meg fogja mozdítani, jobbra, majd balra! Te nem csinálsz semmit, csak engeded.

Tudom, az eszemmel tudom, hogy csak engednem kell, és megtörténik. De hogyan engedjem? Mit tegyek, hogy ez az engedés megtörténjen bennem? Hatalmas, vastag kőfal, az ellenkezés és a ráció fala omlik le, köveit elsodorja az öröm árja. Hol van már az elmém… valahol elhagytam, kit érdekel… mozdul a fejem, csakugyan, mintha valaki mozgatná, nagyon finoman jobbra, majd balra…

És most add át neki önmagad, mutasd meg neki magadat, és hallgasd meg őt!

Itt vagyok, Angyal, én vagyok, aki vagyok. Mit mondasz nekem?

Valamit fog neked mondani, valamit csak neked, egy személyre szóló üzenetet, egy csak neked szóló titkot!

Egy szó villan fel a tudatom mélyéről: szeretlek.

Most köszönd meg ennek a csodás létezőnek ezt az élményt, és kérd meg, hogy néha látogasson meg téged! Kérd meg, hogy mutatkozzon be! Kérd meg, hogy írja le általad a nevét!

Igen, köszönöm… egy pici restelkedés, hogy nem magamtól jutott eszembe megköszönni… igen, vágyom erre az élményre, vágyom rá, hogy máskor is gyere, szeretném, ha meglátogatnál, igen. Mondd meg a neved, kérlek. Fogok egy papírt és egy tollat, behunyom a szemem. Egy betű villan fel, hunyt szemmel írom. Majd a második, harmadik, s végül ismeretlen szót ad ki: Chitaelon. Ez a te neved, Angyal? Érzem a helyeslését, tudom, hogy jól írtam le.

És most ne tegyél mást, mint nézz a szemébe! Nézz a szemébe!

Behunyom a szemem, hogy lássak, hunyt szemmel a szemébe nézek. Tágra nyitott tekintet, olyan telt, élénk világoskék írisz, hogy a nefelejcs szürke hozzá képest. Talán pillangók szárnyán létezik ilyen hihetetlen, mennybéli kék. Szőke, hosszú, hullámos haj, markáns, férfias, de gyönyörű arcvonások. Döbbenet, milyen szépséges vagy, te Angyal, emberben nem is létezik ilyen…

Szereted őt, és ő is nagyon szeret téged.

Édes, mély, borzongató gyönyörűség, belélegzem a csodát, a szeretet csodáját, az öröm csodáját.

És most búcsút intesz neki, és megkéred, ha hívod, ő jöjjön el hozzád.

Vajon mióta ömlik a könny a szememből?

2008. 09. 22.