Nézte azt a kék szempárt a tükörben, amit már annyiszor látott, és gyűlölte.

– Gyáva vagy – mondta neki félhangosan.

Vadul vágtató szívvel és levegőért kapkodva ijedt fel hajnalban a sokkoló rémálomból. Hosszú ideig feküdt éberen a párja mellett, aki mit sem sejtően szuszogott. Semmit sem tudott tenni az ellen, hogy az álom visszaidézze magát, s ekkor még inkább megrettent. Az álom ijesztő volt, félelmetes, és tragikus jövőt ígért. Iszonyú volt arra gondolni, hogy mindez bekövetkezhet, de nem tudott nem rágondolni. Csak feküdt rettegve, és képtelen volt kizárni a képeket, amik ugyanúgy végigfutottak előtte, mint az imént, amikor álmodta. Még egyszer végigélte ugyanazt a megrázó történetet, és úgy vélte, érti: vihar, megáradt folyam, egy hídon átkelés, egy piramis belsejében lévő koporsó, benne András teste, a piramis csúcsán becikázó és a koporsót porrá zúzó irdatlan villámcsapás. És az egészet végigkísérő félelem, a párja féltése.

Juli másfél éve élt együtt Andrással, jól működő kapcsolatban, esküvő nélkül, és ez egyelőre megfelelt mindkettőjüknek. Voltak közös témáik, közös barátaik és közös szórakozásuk, meg tudták beszélni a felmerülő kérdések nagyobb részét, s a szex is problémamentes és beteljesítő volt közöttük.

Nézte azt a kék szempárt a tükörben, és gyűlölte.

Az új akkor tud belépni az életedbe, ha helyet csináltál neki: ha a régi romba dőlt, és te kisöpörted a romokat.


Mélységes szomorúság. Igen, ez az, örült meg szégyenkezve, talált egy kifejezést, ami pontosan tükrözi a mostani lelkiállapotát. Mélységes szomorúság az, amit érez, hiszen Pubikát nem hozhatja már haza, Pubika nincs többé. Elment, mint ahogy elment két hónapja Anyuka is – a keserűség eltorlaszolta a torkát, és ő már nem törődött azzal, hogy látja-e valaki: ott az utcán elengedte a gyász könnyeit, és azok végigfolytak az arcán, érdekesen csiklandozva, ahogy utat kerestek a reggel óta kiserkedt rövid borosták között.
Pubika a legaranyosabb pekingi palotapincsi volt, aki valaha a földre született. Mindössze kilencéves volt, élhetett volna még, de egy gonosz daganat alattomosan növekedett a hasában, senki sem vette észre, csak amikor már késő volt. Az orvos csak csóválta a fejét: megoperálhatja, de nincs sok remény. A műtét után, tegnap, Pubika még magához tért, ránézett a kerek gombszemével, fájdalmasan, búcsúzóan – és mire ma munka után meglátogatta volna a kórházban, már nem volt kit meglátogatni.

A félelem arc nélküli, szavak nélküli, csak puszta elsöprő erejű érzésből áll. A megnyugvás ugyanilyen, csak ellenkező irányú.

A zivatar egyre közeledett. Az asszony várakozóan feküdt békésen hortyogó férje mellett, és élvezte a nyitott erkélyajtón belibbenő szellőt, ami kicserélte a fülledt, meleg levegőt üdítő hűvösre. Gyakran felébredt éjszaka, amióta megmozdult a babája a pocakban, és ilyenkor egy-két óra hosszat nem tudott elaludni, különösen a mostani kánikulai éjszakákon. A távolban dörgött és villámlott; nemsokára az eső is ideér.

A friss légáram előbb felélénkítette, majd álomba zsongította.

Az óriási csattanásra rémülten pattant fel az ágyból. Azt sem tudta hirtelen, hol van. Az eső zuhogott, az erkélyajtó függönye vadul táncolt a viharos szélben. Ez nagyon közel csapott be, állapította meg, itt volt közvetlenül felettünk. Felkelt, becsukta az ajtót, hogy ne verjen be az eső. A férje továbbra is félhangosan szuszogott, fel sem neszelt az égiháború dübörgésére.

Leült az ágy szélére. Mélyeket lélegzett, hogy lassúdjon riadtan kalimpáló szívverése.

Ekkor észlelte az iszonyú félelmet a testében és a teste körül. A félelem nem a sajátja volt, és mégis létezett, ez volt a legkülönösebb.

Bolondnak nézték, amikor beszélt az angyalról, tehát abbahagyta. Amikor először érezte az érintését, látta libbenő mogyorószőke haját, szeretetet sugárzó mogyoróbarna szemét, elmondta a férjének, pedig előre sejtette a várható negatív reakciót, de a csoda élménye kikívánkozott belőle: meg akarta osztani azzal, akit szeretett.

- Micsoda baromság ez? – förmedt rá a férje. – Még a végén asztalt táncoltatsz itt nekem!

A durvaság végigzúdult rajta, összetörte az örömöt és az éledő álmot. Bizonytalanság fogta el, kételkedni kezdett abban, hogy valóban látta-e, amit látott, érezte-e, amit érzett.

A barátnője furcsálló tekintetet vetett rá, és óvatosan megkérdezte:

- Amúgy jól vagy? Nem szédülsz? Nem fáj a fejed?

A barátnője férje pedig, aki a másik szobában „véletlenül” meghallotta, miről beszélnek, megállt az ajtóban és kategorikusan kijelentette:

- Képzelődsz. Angyalok nem léteznek, mert nincs a létezésükre tudományos bizonyíték. Álmodtál valamit, vagy fantáziáltál.

Nem vitatkozott, mert az érzés, amit ő akkor érzett, leírhatatlan, megfogalmazhatatlan volt, s az érzés a kőkemény logikával szemben nem állta meg a helyét: szertefoszlott, elillant. Az érzésnek nincsenek logikus észérvei, az csak van. A barátnője férje különben is mindig tudja, mit beszél, rendkívül okos ember, az elmúlt évek alatt minduntalan letorkolta őt a vitákban – biztosan ezt is jobban tudja, gondolta bizonytalanul.

Egy mosoly, amit kéretlenül, önzetlenül adnak, megváltoztathatja a napodat. Akár az egész életedet is.

Az asszony egy fárasztó munkanap után állt sorban kenyérért egy furgon mellett, amely minden nap adott időben érkezett a patika szomszédságába. A kenyér finom volt és olcsónak számított, ő tehát igyekezett kifogni, hogy lehetőleg minden nap jusson belőle nekik is. A szeme ide-oda révedezett az utca túloldala és a sorban előtte álló, hajlott vállú öregember háta között, de nem fogta fel, mit lát: mindennapos szürke kötelességei zakatoltak az agyában. Most beugrik az óvodába a gyerekért, aztán hazaviszi, és paprikás krumplit fog főzni vacsorára, ahhoz éppen jó lesz egy kis friss kenyér is. Danika majd közben ellesz a tévével. Jobb, ha nem a szobájában játszik, mert akkor ötpercenként nyávog, hogy anya, gyere – ehhez most neki se ideje, se kedve, se türelme nincs. Sietnie kell, hogy elkészüljön, mire hazaér a férje.

Végre ő került sorra a furgon ajtajánál.

- Egy kilót kérek – mormolta fásultan.

Az eladó – harminc körüli nő – hátrafordult és leemelt egy kenyeret a polcról. Visszafordult és átnyújtotta. Az asszony felemelte a kezét az előre kikészített pénzzel, és felemelte a tekintetét is, egyenesen az eladó szemébe nézve. Az eladó rámosolygott.

Forrt benne a harag. Öt évének hiányos szókészletével nem tudta volna elmagyarázni, még ha valaki kérdezte volna, akkor sem, de érezte, hogy őt becsapták, hazudtak neki, félrevezették. Anya elment hosszú-hosszú időre, napokig is odavolt a kórházban, ő pedig apára és mamára volt bízva, mama pedig nem úgy fürdette, és nem olyan kakaót főzött, mint anya. Azt mondták, hogy a Jézuska hoz neki egy kistestvért, hogy játszhasson vele. Hát lehet ezzel játszani?! Csak fekszik és bőg, és állandóan anya ölében van, amikor pedig neki kellene ott lennie, neki, a nagyfiúnak, az egyetlennek, aki anyához tartozik.

           Most is ahelyett, hogy anya megnézné, milyen szuper terepjárót épített a legóból, most is „a kicsivel” foglalkozik, neki adja a szeretetét, „a kicsire” figyel, nem Danira, aki pedig igényli és kívánja a törődést. Nagyon fájt az elhagyatottság, a magány, a sivár üresség, ami az anyával való közös játékok helyére lépett.

            Meddig lesz ez itt? Mikor viszik vissza a kórházba, ahonnan jött?

Meg kell kérdeznie. Kezébe fogta a terepjárót, és odalépett anyához, aki Bogit büfiztette a szoptatás után.

- Anya, mikor viszitek vissza a Bogit?

- Vissza? – csodálkozott anya. – Dehogy visszük vissza. Most már mindig itt lesz velünk.

Ennél szörnyűbbet nem is mondhatott volna. Daninak kaparni kezdett a torka, és két nagy könnycsepp buggyant ki a szeme sarkából.

- De vigyétek vissza! – kiáltotta. – Nem akarom, hogy itt legyen!

Annyi félelemtől reszkető, annyi kétségbeesett, annyi kereső és annyi sötétben botorkáló, drága ember kiált hozzánk naponta, hogy ti azt elképzelni sem tudjátok. És ott állunk mellettük, fogjuk a kezüket, átöleljük őket, megérintjük a vállukat, a fejüket, beszélünk hozzájuk, válaszolunk nekik, de ők ezt nem érzékelik a tudatos szintjükön, és sírnak, és kiabálnak, és forgatják a fejüket, de senkit sem látnak. Pedig itt vagyunk, bizony, vagyunk, létezünk, a valóságnál is valóságosabbak vagyunk.

Olvasok, érzek, hiszek. Olvasom a szavakat, érzem, hogy igaz, hiszem, hogy valóságos.

Te, aki most olvasod ezt, drága barátom, tudd, most ebben a pillanatban ott van előtted egy angyal, ott van pont előtted, az arcotok összeér, és a finom éteri leheletét érezheted az arcodon.

Behunyom a szemem, próbálom elképzelni. Végtelen nyugalom száll rám, csöndes béke, s valami hűvöset érzek az arcomon. Ez lenne az? Egy angyal áll előttem és a leheletét rám fújja? Ez az, amit érzek?

Most megfogja a kezed, megfogja a te jobb kezed, engedd meg ezt neki, kérlek.

A jobb kezem a számítógép egerén fekszik. Mintha valami hűvös-langyos szellő érintené a kézfejemet, tapinthatóan sűrű levegő burkolná be. Kellemes, megnyugtató – de vajon mi ez, amit érzek, nem csak bebeszélés?

Ez most történik, pont Most, amikor olvasod, itt vagyunk, látunk titeket, mindig az Itt és Mostotokban, ebben ne kételkedjetek, mert összetöritek most ezt a csodát!

Az igazságtétel nem azt jelenti, hogy bosszút állunk a bántódásért, és megtoroljuk a rajtunk esett sérelmet, nem; az igazságtétel azt jelenti, hogy az Omniverzum rendjének törvénye érvényre jut, helyükre kerülnek a dolgok, és igazság tétetik az igazságtalanságban.

           - Ez szép, és nemsokára már jó is lesz – állapította meg elégedetten. Szeretettel és türelmesen gondozta a sarjadékhagymáit, amik fejlődtek, szaporodtak, magasodtak és vastagodtak, éppen úgy, ahogy kellett. A sarjadékhagyma sosem fejesedik meg, mindig zöldhagyma marad: őszre a tövek megfiadzanak, mindegyik öt-hat részre osztódik, s ha ilyenkor szétbontja az ember és külön-külön elülteti, kora tavasszal rengeteg zsenge zöldhagymája lesz. Ő szedte szét ősszel a töveket, ő duggatta el vigyázva az általa felásott kertrészbe, szülei kertjének egy sarkába, ami az ő sajátjának lett kinevezve. Amikor kezdett tavaszodni, minden nap felkereste az ágyást, amint hazaért az iskolából, figyelemmel kísérte; s mihelyt az utolsó hó letakarodott a földről, a hagymaszárak diadalmas zölden felszökkentek a veteményesből. Ez az ágyás volt élete első saját ültetvénye, és ő sajátjának is érezte, hiszen oly sok szeretetteli munkát fektetett bele. Kigyomlálta a gazt az erős, egyenes zöld szárak közül, s a hagymasorok katonásan sorjáztak a földben. Általában egyedül dolgozott, de olykor érezte az apja ellenőrző és elégedett tekintetét a hátán. Sohasem beszéltek a hagymáról, de mindketten tudták, hogy Tibike rálépett egy útra: élete első, maga által választott önálló feladatát hajtja végre kifogástalanul.

Melinda hazafelé utazott a munkahelyéről, a falusi iskolából a városi lakásába. Kifelé nézett a távolsági busz ablakán, de nem látott semmit. A gondok falat húztak eléje, ez a fal tolakodott a szeme elé, ez takart el minden kilátást. Ennél nagyobb gödörben már nemigen ülhetnék, gondolta.

Nem lehet igaz, hogy ennyire szerencsétlen vagyok. Miért lett éppen most ez a gyerek, amikor Zsolti közölte, hogy ő nem akarja?

Három hónapja vannak együtt. Nem járnak, nem élnek együtt: vannak. Hol az ő pirinyó garzonjában, hol Zsolti házában. Hogy ez szerelem-e, vagy sem, Melinda nem volt biztos benne. Mégis kapaszkodott ebbe a férfiba; valakibe kapaszkodnia kellett, mert szüksége volt a támaszra, még ha Zsolti nem is mindig működött támaszként. A konfliktusokat Melinda kezelte: ha a férfi agresszívan lépett fel, ő visszahúzódott. Megalkuvás? Az. Bár ő szépítően inkább kompromisszumként emlegette magában.

Zsolti nem akar nősülni, és nem akar gyereket. Múlt héten, amikor azt hitte, messziről járja körbe a tárgyat, hogy óvatosan, a férfi érzékenységét messzemenően figyelembe véve közelít, akkor bizony elég jól beletrafált a közepébe.

- Egyszer majd te is megnősülsz, és akkor majd… – vetette oda mellékesen egy beszélgetés közepén.

- Én aztán nem – vágott a szavába ingerülten. – Nem kötöm le magam. Erre te ne ácsingózzál, babám.

A szépség szubjektív fogalom, mindenki számára valami mást jelent, mégis vannak örök érvényű igazságok, melyek alapján felismerjük: ez az.

A tanítónő lemondó pillantást vetett a tükörképére, aztán fogta a táskáját és indult az iskolába. Mi tagadás, fogynia kellene, nem is keveset. A ráncok is megjelentek a szeme sarkában, a hajával meg már igazán nem tud mit kezdeni, sosem úgy áll be, ahogy ő szeretné. Semmi sem olyan már, mint régen. Mindössze annyit tehet a külsejéért, hogy rendesen megmosakszik és tiszta ruhát vesz, ebben a korban ez a maximum. A szépség, a csinosság és a vonzerő elenyészett valahol a tovatűnt ifjúság édes napjaival együtt.
Belépett az osztályába. Igen, itt jó lenni. A kis elsősök eleven tekintetét, amikor felragyog bennük az „ahá”-élmény, vagy mesét hallgatnak, nem adná semmiért. Szereti ezeket a gyerekeket, és érzi, hogy a gyerekek is őt. Hallgatnak és figyelnek rá. Lassan már olyan, mintha egy családhoz tartoznának.
- Irénke néni, én írtam egy verset – állt elébe Barbi lelkesen.
- Tényleg? – kérdezte meglepődve. Elsős gyerekek között igazán nem mindennapos, hogy csak úgy írnak egy verset. – Hadd halljam!