Ettől az írástól már megint nem leszek mindenki kedvence. No de nem is azért írtam.

Kezdjük azzal, aki nem spirituális.

NEM vagy spirituális, ha:

Ha valami kellemetlent el akarsz tüntetni az életedből, már jó sok eljárás áll rendelkezésedre: ilyen lehet például az elengedés, a megbocsátás vagy a törlés.

Az említett módszerek közül az elengedésről (ITT) és a megbocsátásról (ITT) már írtam egy-egy cikket. Tapasztalataim szerint mindegyik illúzió: szőnyeg alá söprés, önbecsapás, hiszen az eltüntetett dolog úgyis visszajön – de a legdurvább következményekkel a törlés jár. Van néhány önismereti vagy spirituális technika, ami a törlést alkalmazza, pl. a thetahealing, amit 2012-ben végeztem el. Elég jól megismertem, mire képes ez a módszer. Rendkívül hatékonyan tud működni: a segítségével felderítünk egy régi, „rossz”, „fölösleges” hitrendszert, egy fájdalmas érzésmintát, és sutty, kitöröljük, mintha sohasem létezett volna. Én magam is alkalmaztam néhány hónapig: kitöröltem valamit, és két perccel utána arra sem emlékeztem, mit töröltem ki. Tehát működik, nagyon hathatósan.  

Miért nagytakarítasz a belső világodban? Miért öntöd ki, törlöd ki, engeded el, ami nem kell? A törlések indoklásaként ilyen eszmefuttatást hallottam: azért kell törölni, hogy „helyet csináljunk” az újnak, hogy be tudjon jönni a jó, a megfelelő, a pozitív.

Hogyhogy? A végtelen és határtalan tudatban nincs elég hely? Ez hülyeség, kérem, ahogy Besenyő Pista mondaná.

A régi emlékek, bármilyen fájdalmasak, félelmetesek vagy szégyenletesek, nem szemetek, amiket egy nagytakarítás alkalmával kisöpörhetünk. Ha nem lenne létjogosultságuk, nem éltük volna meg őket.

Tisztában vagyok vele, hogy ez a téma (is) olyan, amivel szembe fogok menni a tömegtudattal. A megbocsátás ugyanis szorosan kötődik a keresztény kultúrához, ami egész civilizációnk meghatározója. És ugyanolyan szorosan kötődik a bűnhöz.

Nem tűnt fel, hogy hiába bocsátasz meg, mert ha legközelebb találkozol azzal, akinek megbocsátottál, vagy legközelebb hasonló helyzetbe kerülsz, ugyanazok a bántó, fájó érzelmek kerítenek hatalmukba, vagy legalábbis azt érzed, hogy nincs minden rendben? Hogy amikor megbocsátasz, megkönnyebbülsz, de később megint meg kell bocsátanod ugyanazt vagy egy hasonló dolgot?

Érezted már valaha, esetleg ki is mondtad annak a szemébe, aki megbántott: „azzal nincs elintézve, ha bocsánatot kérsz!”? A benned dúló fájdalom orkánját hogyan lehetne egy hitvány bocsánatkéréssel lecsillapítani?

Nem tűnt fel, hogy ha legközelebb találkozol azzal az emberrel, aki valamiért megbocsátott neked, valamiért tartasz tőle? Hogy esetleg mégsem bocsátott meg egészen?

Jézus is ezt mondja: nem mondom, hogy hétszer, hanem hogy hetvenhétszer kell megbocsátani. Tessék, kérem? Ugyanazt, hetvenhétszer? Miért? Netán mert valójában mégsem bocsátottál meg? Netán mert nem tudsz valóban, szívből megbocsátani? Netán mert valójában nem is lehet megbocsátani?

„A hit egy nagy humbug.”

- Richard Bach -

A hit kétezer éve az európai keresztény kultúra alapja, és ez az egyik, de nem a fő oka, hogy olyan mélyen beépült az emberek tudatába, hogy elgondolkodni sem szoktak azon, mit is mondanak, amikor így szólnak: hiszek abban, hogy...

Mit jelent ez a fogalom? Ne hidd el, amit mondok. De ha befelé nézel, önmagadba, a legbelsőbb pontodba, érezni fogod, mi az igazság. Az érzés pedig nem téved. Csak a gondolatok tévedhetnek, amikor félremagyarázzák az érzést.

Az emberiség sok-sok ezer év óta át van verve.

Más a hála, és teljesen más a hálálkodás. Tapasztalatból mondom: soha senkinek ne hálálkodj.

Hogy miért?

Mert miközben azt mondod: köszönöm, hogy segítettél, azt is mondod: nem én segítettem magamon, hanem te segítettél rajtam. Ezzel azt ismered el, a háttérben, önmagad előtt is rejtve, hogy kevés, gyenge, beteg, önbizalomhiányos, sikertelen stb. vagy, és átengeded a kormányt a saját életedben másvalakinek, akit többnek, jobbnak, erősebbnek, okosabbnak tartasz, mint magadat. Magad fölé helyezel valakit, aki egyenrangú veled – bárkiről legyen is szó. Kiengeded a kezedből a teremtő hatalmadat. Elhárítod magadtól a felelősséget a saját életedért, és ráterheled annak a vállára, akinek hálás vagy. És máris kialakítottál egy függő viszonyt. Ez a könnyű út.

Az elengedés illúzió? Igen. Ám mondhatnám azt is, sokkal durvábban, de közérthetőbben: az elengedés egy spiri humbug, maszlag, beetetés, csali, amire ráharaphat az, aki könnyen szeretne megszabadulni a problémájától.

A spirituális technikákban sok esetben szerepel fontos mozzanatként az elengedés. Felteheted magadnak a kérdést, ahogy én feltettem magamnak: ha bármilyen technikával elengedtél valaha valamit az életedből, akkor az végleges volt? Nem kellett később még egyszer, még hétszer, még százszor, az unalomig, a belefáradásig elengedned ugyanazt? Én ilyeneket hallottam az ismerőseimtől: „de hát ezt már elengedtem, és még mindig fáj...” „már annyiszor elengedtem, és mégis, amikor benyomja rajtam a gombot...”. Annyiszor elengedheted a fájó, negatív érzést, emléket, hogy vagy belefásulsz, vagy a bensődben már némán üvöltve tiltakozik valami – hiszen ha történik valami, vagy rágondolsz, még mindig ugyanúgy fáj, sért, bánt. Visszajön, mint a bumeráng, és pont akkor üt nyakon, amikor a legkevésbé várod.