A megbocsátás, mint illúzió

Tisztában vagyok vele, hogy ez a téma (is) olyan, amivel szembe fogok menni a tömegtudattal. A megbocsátás ugyanis szorosan kötődik a keresztény kultúrához, ami egész civilizációnk meghatározója. És ugyanolyan szorosan kötődik a bűnhöz.

Nem tűnt fel, hogy hiába bocsátasz meg, mert ha legközelebb találkozol azzal, akinek megbocsátottál, vagy legközelebb hasonló helyzetbe kerülsz, ugyanazok a bántó, fájó érzelmek kerítenek hatalmukba, vagy legalábbis azt érzed, hogy nincs minden rendben? Hogy amikor megbocsátasz, megkönnyebbülsz, de később megint meg kell bocsátanod ugyanazt vagy egy hasonló dolgot?

Érezted már valaha, esetleg ki is mondtad annak a szemébe, aki megbántott: „azzal nincs elintézve, ha bocsánatot kérsz!”? A benned dúló fájdalom orkánját hogyan lehetne egy hitvány bocsánatkéréssel lecsillapítani?

Nem tűnt fel, hogy ha legközelebb találkozol azzal az emberrel, aki valamiért megbocsátott neked, valamiért tartasz tőle? Hogy esetleg mégsem bocsátott meg egészen?

Jézus is ezt mondja: nem mondom, hogy hétszer, hanem hogy hetvenhétszer kell megbocsátani. Tessék, kérem? Ugyanazt, hetvenhétszer? Miért? Netán mert valójában mégsem bocsátottál meg? Netán mert nem tudsz valóban, szívből megbocsátani? Netán mert valójában nem is lehet megbocsátani?

Mit is bocsátasz meg? A bűnt, amit ellened elkövettek. Amit egy ítélkezéssel határoztál meg. Te választottál úgy, hogy bűnösnek ítélsz valakit.

És ha megbocsátottad, megszűnik a bűn? Megszüntetted vele a saját ítélkezésedet? Eltüntetted vele a címkét, amit a társadra ragasztottál: bűnös vagy?

A megbocsátással magadat felfelé tolod a társadhoz képest, mert lám, te olyan nagylelkű, olyan felsőbbrendű, akkora ego voltál, hogy előbb ugyan el tudtad ítélni őt; de most már meg tudtál neki bocsátani. Ettől a társad hátán még ugyanúgy billeg a ráragasztott címke: bűnös. Vagy a sajátodon, amikor magadnak bocsátasz meg. Megszilárdítod vele azt az alá-fölérendeltségi viszonyt, amit akkor teremtettél, amikor így ítélkeztél: bűnt követtél el ellenem. Te vagy felül, ahonnan lenézheted a társadat, mert ő továbbra is bűnös marad. Vagy a te egyik személyiségrészed hibáztatja a másikat, mert a bűnöd nem tűnt el, ugyanúgy bűn maradt, csak megbocsátott bűn.

Erre, ugye, nem mondhatjuk, hogy egyenrangú viszony?

Az ítélkezés pedig ugyanúgy ítélkezés maradt.

Erre, ugye, nem mondhatjuk, hogy együtt érző, elfogadó és szeretetteli voltál?

Észrevetted, hogy mindkét lelki cselekvés benned van jelen: az elítélés és a megbocsátás is? Mindaz, ami történt, benned zajlott le. Amit a társad tett – bármit is tett –, egy semleges esemény, és hogy benned milyen húrokat pendített meg, az nem tőle és nem az ő tettétől függ, hanem tőled (lásd az ÉRZ című fejezetben: az érzelem választható opció). Te választottad, hogy elítéled őt, és te választottad, hogy meg akarsz szabadulni az ítélkezés súlyos és nyomasztó terhétől, ezért megbocsátasz.

A megbocsátás feltételezi, hogy létezik a bűn, amit valaki elkövetett.

Ezért a megbocsátás erősíti a bűntudatot, ahelyett, hogy megszüntetné.

Voltaképpen olyan, mintha visszaadnád az egyik kezeddel, amit a másikkal elvettél, és közben még az egódat is növeled, mert jónak érzed magad. De valójában nem adod vissza a másik önbecsülését, a bűntelen tisztaságát, az ártatlanságát. Ő továbbra is bűnös marad a szemedben, csak te nyugtattad meg magad egy hamis illúzióval.

Annak bocsátasz meg, akit magadon kívül állónak tekintesz, vagyis dualitást, kettősséget hozol létre vele. Akivel egységben vagy, annak nem tudsz megbocsátani, hiszen ha előzőleg elítélted, azzal kettészakítottad az egységet. Az egységtudatból ez által lezuhansz, szétdarabolódsz a polaritásba. Az így keletkezett, polarizált egyik feled bűnt követ el a másik ellen, a másik meg előbb elítéli az elsőt, mert bűnt követett el ellene, utána megbocsát neki, de ezzel nem szünteti meg a polaritást, hanem épphogy erősíti, mert továbbra is kívülállóként, különállóként tekint a bűnös félre. A megbocsátás tehát polarizált aktus, nem egységet teremt, hanem szétszakadást. Ráadásul egyidejűleg egy alá-fölérendeltségi viszonyt is meghatároz, ahol a megbocsátó a felsőbbrendű.

Jézus azért a megbocsátást tanította, és nem mást, mert az a nép, akik közé tanítani ment, nem értett volna meg egy magasabb szintű folyamatot. A zsidó vallásban még meg sem születtél, már bűnös vagy, mert magadban hordozod az eredendő bűnt, és ezt a mintát örökítették át a keresztény vallásra is. Jézus hiába mondta volna, hogy nem bűnös vagy, hanem tapasztalatokat szereztél, elszállt volna a szava a semmibe – a megbocsátást viszont megértették. Más kérdés, hogy még ezt is igen kevesen alkalmazták.

A feltétlen szeretetnek semmi köze a megbocsátáshoz. Aki szeret, az nem bocsát meg. De meg sem haragszik, meg sem bántódik. A bűn pedig a szeretetben nem bűn, hanem tapasztalás, ami által mindenki többé válik, aki részt vesz benne.

Nem egyszerűbb, megnyugtatóbb és felemelőbb megoldás lenne a megbocsátás helyett, ha eleve nem is ítélkeznél? Az ítélkezés sohasem érzés, sohasem elsődleges információ, hanem egy attitűd, egy hozzáállás. Az érzés elemeként az elsődleges érzelem lehet a döbbenet, a felháborodás, a félelem és sorolhatnám, az ítélkezés pedig ezek közül valamelyikre épül rá. Mi lenne, ha nem építenél az érzéseidre hazugságemeletet?

Ha azt mondanád magadban: rendben, ezt és ezt tetted, ezen nem lehet változtatni, de azt, hogy erre hogyan reagálok, én határozom meg – ekkor valóban választási helyzetbe kerülsz. Ha te választod meg azt, hogy hogyan, milyen érzelmekkel és milyen viselkedéssel reagálsz egy eseményre; sőt, ha valójában minden belőled indul ki, tehát te magad idézted azt a bizonyos eseményt az életedbe; akkor milyen jogon ítélsz el bárkit is, aki azt tette, amit te választottál? És milyen jogon bocsátasz meg neki, őt kiszakítva a veled való egységből, és alsóbbrendűként tekintve rá?

Többféleképpen választhatsz. Például úgy, hogy megpróbálod megérteni, miért tette azt a társad, amit. Máris közelebb kerülsz az elfogadáshoz. És például választhatod azt is, hogy megérted: abban, ami történt, mindketten vállaltátok a magatok részét, önszántatokból.

Ha pedig meg tudtad érteni, el tudtad fogadni, hogy te magad hogyan és miért teremtettél egy eseményt az életedbe – akkor mit kell még megbocsátanod? Ha nem követtek el ellened semmit, mit bocsátasz meg?

Ara Rauch

Olvass bele a Spirituális illúziók sorozat többi cikkébe is: http://ararauch.hu/index.php/t-e-e/spiritualis-illuziok