Ádám 10. 10. 31.

"...egy ünnepségre vagy átadóra vagy valami ilyesmire igyekeztem.Amikor odaértem (tudtam hogy megérkeztem) egy nagy terméskőből épített kastály előtt álltam. Hatalams volt.Közben látta mazt is mi folyik bent. Belöl olyan volt mint egy templom.Tudod, két sor pad középpen egy kis út fel egészen az emelvényig.Tele volt a terem embrekkel.Tibeti szerzeteseknek néztek ki. Mindenkin kivétel nélkül az a tipikus narancssárga nyaktól földig érő tunika szerű ruha volt. Volt néhány nagyon idős bölcs( a dalai lámára emlékeztettek) ővéik sötétebb narancssárga volt.A kastély folyósóin igyekszem fölfele, de eközben jelen vagyok a teremben történő eseményeknél is, látom mi történik épp.

A legidősebb, legbölcsebb, szerzetes (neki a legsötéteb a ruhája) leköszönő beszédet tart épp. Elmondja gondolatait, majd leül; neki jobb oldalra az első sorba kívülről a 4. üres székre. A teremben csend van. Ekkor lépek be. Indulok felfele az emelvény fele, konstatálom hogy mindenki engem néz, mintha pont rám vártak volna?!

Már a terem közepén járok, mikor villámként hasít belém az érzés: ezek az emberek RÁM várnak!Hirtelen rájövök, hogy az öreg aki leült, lemondott posztjáról, hogy átadja a helyét valakinek. És ez a valaki én vagyok. De erre csak akkor, ott jöttem rá.Szóval félúton vagyok a padok közt, amikor a másik oldalról (ellentétes oldalról ahol az öreg szerzetes leült) szintén az első sorból felugrik egy velem egykorú fiatl férfi. Rajta is ugyanoylan naranycssárga szerzetes öltözék van, mint mindenkin. Ekkor veszem észre, hogy rajtm is! Kardot ránt!És a ne mvagy méló rá kiáltással rámront. Fut felém. Látom, hogy itt baj lesz.Nem vagyok ijedt. De minden izmom feszült érezem hogy felkészültem az akcióra. Tudtam, hogy nem bánthatom (nem ölhetem meg), de az önvédelemhez jogom van. Ekkor a bal oldalamon vki feláll az emberek közzül, közvetlen mellettem és elkezd hadonászva magyarázni, hogy vigyázzak meg hogy meg fogok sérülni meg balblabla...iegesít, hadonászik előttem, zavar is a látásban.Nem érzi a közeledő kardos férfi által jelentett veszélyt, ha mondom nem ül vissza, még itt nekem levágja a karját neki...De erőt veszek magamon rá sem figyelek, csak a felém rontó férfira koncentrálok, nagyon összpontosítok.Még nem tudom mit kezdek vele. De érzem nem fogom hagyni magam. Eljön a pillanat, teljesn nyugodt vagyok. A bal kezemmel egy nagyon határozott de lágy mozdulattal lenyomom az előttem hadonászó (segítségnyújtás céljából) szerzetest még a székére is visszahhuppan, ebben a pillanatban ott a támadóm is, jobbkezemben nekem is egy vívó kardhoz hasonlatos eszköz van. Kard ez is, de nagyon vékony és tudom rettentő éles. Suhantok vele egy oda visszát, ennyi az egész mozdulat.Egy nagyon koncentrélt mozdulat. Ekkor a támadóm fegyvere a földön csörren, mind a 10 ujját levágtam a mozdulattal. Kétségbeesve kiabál, és a két kezét nézi hogy hiányzik a 10 újja (nem vérzik). Csönd van a teremben.Elkezdenek tapsolni. Kifújom amagam és lépek tovább a terem elejébe a pódium felé. Kiérek, nagy öröm ujjongás és tapsvihar van. Lassan csöndesül, az arcokról mindenhonnan elismerő mosoly tekint rám.Ekkor döbbenek rá, ez egy próba lehetett. A legvégső talán. Tudtam nem ölhetem meg, de a helyzetet megoldottam, láthatólag sikerrel, mert az életét nem vettem el, és lehetővé tettem hogy ne árthasson nekem ,sőt soha többet senki másnak sem.Ekkor egy idős szerzetes jelenik meg egy csomó éremmel. Olyan nyakbaakasztós érem volt mint amilyent a soprtolók és az úszok szoktak kapni itthon a magyar versenyeken. Mind arany volt,7- 8 db. Piros-fehér-zöld szalagon lógtak (mint a kokárda szalagja). A nyakamba akarják akasztani, de nyújtom a kezem értük, nem akarom feltenni őket a nyakamba. Amikor elcsöndesült a taps odalépek a legidősebb szerzeteshez és a nyakába akasztom őket. Ő szelíg mosollyal enyén meghajtja a fejét és engedi, elfogadja az elismerést. Innentől kezdve hivatalosan is én folytatom azt, amit anno Ő elkezdett. Átadta a helyét"

Hát ennyi.azt se tudtam hova tegyem magam, amikor felébrdtem.Ha vannak esetleg gondolataid az olvasottak kapcsán, szívesen olvasnám őket!

Ara

Ez is nagyon szép álmod, megmutatja, hogy mennyit küzdesz önmagaddal. Ebben az álomban, úgy vélem, a te aspektusaid szerepelnek: mindegyik szereplő te magad vagy. Az idős, leköszönő szerzetes is, a támadód is, meg aki idegesítően az utadba áll, az is, sőt a teremben helyet foglaló szerzetesek is, miközben eleve két felismerhető személyiséggel rendelkezel, az egyik, aki belépett ebbe a templomba, a másik közben járja az útját a kastélyban fölfelé. Gondolom, sokat foglalkozol keleti harcművészetekkel, mert ez a világ több álmodban is megjelent már, és az is meglehet, hogy egynéhány elmúlt életedet ott Keleten erre áldoztad.

Az álomban a kastély is te magad vagy, s a kastélyon belüli templom a te belső templomod. A szerzetesek narancsszínű ruhája többféle jelentést egyesít, nem véletlenül választották ezt a színt. Te sem véletlenül választottad az álomban, és nem csak azért, mert ismered ezt a hagyományt, hanem az álomban több esemény szól az ítélkezésről, megítélésről, ami kapcsolódhat a szexcsakrához is, aminek narancssárga a színe. Mindenkin ez a csuha van, rajtad is, tehát egyvalaki vagy a tömegből. Mégis kiemelkedsz, mivel ez az esemény a te próbatételed, mindenki téged figyel. A leköszönő idős szerzetes elvegyül a tömegben, s ekkor rádöbbensz, hogy azért figyel mindenki téged, azért vagy a középpontban, mert te vagy a főszereplő. Neked kell átvenned az irányítást a saját életed fölött. Egy aspektusod ekkor keményen ítélkezik fölötted: „nem vagy méltó rá”, és a támadással be is akarja ezt bizonyítani. A múltból (a bal oldal a múltat jelenti) ekkor egy másik személyiségrészed elismétli, amit már nagyon unsz, és azt is tudod, hogy nem a veszélyérzet fenntartására, a félelemre van szükséged, amivel a múltban kezelted a problémáidat, hanem valami újféle megoldásra, félelem nélküli, fókuszált erőre. Ezért a múlt hitrendszerét egy határozott mozdulattal eltávolítod magadtól. Tudod, hogy nem ölheted meg a támadódat, és nem csak azért, mert ő is a te egyik részed, hanem mert nem ez a megoldás az ítélkezésre. Összpontosítasz a feladatra, és megfosztod a tíz ujjától: a cselekvőképességétől. Az, hogy nem vérzik, azt mutatja, hogy ez egy szimbólum: az ítélkezés magad fölött, az elégedetlenség önmagaddal, az önkétely nem tud többé fenyegetni, nem tud a markában tartani. A taps jelzi, hogy ez volt a megoldás. Érmeket is kapsz, és nem is egyet, tehát ha ilyen módon, ítélkezés nélkül oldod meg a feladataidat, az többféle problémádat is rendezheti. A piros-fehér-zöld szalag azt jelentheti, hogy itt, ebben az életedben, amiben Magyarországra születtél, kell ezt a feladatot végrehajtanod. Mégsem fogadod el az elismerést, mivel ez megint csak ítélkezés, ha pozitív is, és éppen most szabadultál meg az ítélkezéstől. Végre is hajtod az első ítélkezésmentes, alázattal és megbecsüléssel teli tettedet. Átadod a dicsőséget annak, aki szerintem a felsőbb énedet jelképezi itt: az idős szerzetesnek. Ő leköszönt, tehát átadta a teret, a vezetés, irányítás lehetőségét neked a saját életed fölött, de te tudod, hogy az érdem az övé mindazért, amit megszervezett neked, hogy végrehajthasd az életfeladatodat.

Kép: KeDo