Sors, élet, valóság, illúzió

Egy vetítőteremben ülsz. Fizikailag vagy ott jelen, testileg, lelkileg, szellemileg, létezésed teljes tudatában. Az érzéseiddel és gondolataiddal alkotóként megteremtesz, megformálsz egy történetet, aminek te magad vagy a főszereplője. Olyan történet ez, amelynek alapját képezik az eddig megélt és az ezután megélendő életeid, melyek az egyidejűségben egyszerre történnek, egy időben vannak jelen. Az összes történet egyetlen, általad választott színt ad ki, melyet részleteiben a spektrum összes színével árnyalsz. Minden árnyalat egy-egy életet mutat meg. Egy élet alatt egyetlen árnyalatot testesítesz meg.

Kiválasztod a soron következő életet, és a lehető legpontosabban megtervezed: mi legyen a főárnyalat, a fővonal. Jelzőtáblákat építesz be, amik emlékeztetnek majd, hogy merre haladj, és kiskapukat, átjárókat is minden eshetőségre. Lényeges pontokat jelölsz ki, amiket mindenképpen el akarsz érni, be akarsz teljesíteni. De nem határozol meg mindent, hagysz magadnak szabadságot az apró részletek kidolgozására a helyszínen.

Majd folyamatosan kivetíted magad elé a történetet egy vetítővászonra. Belemerülsz a történetbe, beleálmodod magad, lineárisan végigköveted, ami a vetítőn megjelenik, miközben egy nagyobb részed kívül marad és figyel. A lemerült, álmodó részed valóságként éli át a folyamatot, elfelejti, hogy ő voltaképpen egy kivetítés, és elfelejti, hogy ő egy nagyobb tudat része. Ez hozzátartozik a játékhoz: nem tudnád beleélni magad a cselekménybe, ha tudnád, ki vagy, nem lenne motivációd, hogy végigcsináld elejétől a végéig.

Szabad akaratot adsz a filmbéli önmagadnak: bármikor ellenállhatsz, ellentmondhatsz annak a tervnek, amit te alkottál meg magadnak, de ilyenkor mindig figyelmeztetést kapsz. Előbb kicsiket, jelzésszerűeket, majd ha ezeket nem veszed figyelembe, egyre nagyobbakat. Előbb csak befelhősödik az ég, majd friss zápor zúdul a nyakadba, hogy észre térítsen, végül megpörget, földhöz vág és elsodor a tornádó. Akkor jársz jól, ha figyelsz a jelekre: az egészen aprók is hozzád és rólad szólnak. Engedd el magad és az akaratodat, és hagyd, hogy a saját jelzéseid finoman tereljenek abba az irányba, amit kijelöltél magadnak erre az életre. Onnan fogod felismerni, hogy megfelelő irányba haladsz, hogy jó, örömteli, kellemes érzések töltenek el, minden könnyedén megvalósul, nem kell erőlködnöd, bár erőfeszítéseket kell tenned, de ezeknek látható eredménye van.

Ülsz a moziban, létezésed teljes tudatában, és nézed önmagadat magad előtt a filmvásznon, abban a történetben, amit te írtál meg magadnak. Átéled az eseményeket, az érzéseket, belefeledkezel a cselekménybe. Eközben a vetített alakod, egy kis részed, azt hiszi, létezése teljes tudatában cselekszik. Azt álmodja, hogy ébren van, azt hiszi, hogy teste van és hogy fizikai valóságban él. Azt képzeli, hogy ha a fizikai valóságnak hitt látszatvilágban bármit megváltoztat, az valódi változásnak minősül. De mindez csak illúzió a vetítőteremben élő valóságod szemszögéből nézve.

Ha képes vagy visszaemlékezni önmagadra, kiemelkedhetsz a filmvászon irrealitásából, és egy másik, magasabb perspektívából tekinthetsz arra a játékra, amiben eddig éltél. Ezt az emléket: önmagadat, mindig bent keresd. A legbelsőbb, legmélyebb pontodon találod. Amit bent felismersz és megváltoztatsz, az fog kívül is megjelenni és megváltozni.

(Adamus Saint Germain tanításai és a saját megéléseim alapján)

Ara Rauch