4.1. Hogyan kezdjünk az íráshoz?

Aki már kezdte unni a tárgyakat, most fellélegezhet (aki nem, az időzzön el velük, amíg csak kedve tartja). Most fogunk rátérni az emberekre, az emberi érzésekre, személyiségekre, tudatokra, de először még nem élesben, hanem tét nélkül, mintegy lemodellezve a valóságot. Nem lesz szükséged arra, hogy rákészülj, „nekiülj”, hogy külön időt szakíts a gyakorlásra. Remekül lehet menet közben, buszra várakozva, főzés, porszívózás közben is végezni, én is úgy szoktam.

Ez az a módszer, amit én a magam botladozós, rögös, gödrös útján kísérleteztem és dolgoztam ki úgy, hogy fogalmam sem volt, mire lesz jó az egész, hogy  mi lesz a következő lépés és hova vezet, mégis élveztem minden pillanatát. És ez az a módszer, aminek segítségével megírtam két eddig megjelent regényemet, néhány novellámat és versemet. Lehet, hogy neked is beválik. Azt nem garantálom, hogy íróvá válsz általa – de olyan mélységeidbe juthatsz el, és a kifejezőkészséged olyan mértékben gazdagodhat, amiről nem is álmodtál.

A módszer elsősorban azoknak szól, akik nem írók, de talán az is talál benne neki szóló ötletet, akinek már vannak megjelent írásai, egyszerűen a másféle perspektíva okán.

Megjegyzem, a tájékoztatás nem lesz teljes körű, mert semmilyen irodalomelméleti tárgykörre nem térek ki, pl. hogy milyen általánosan alkalmazott szabályok vannak egy írásmű szerkezetének felépítésére, az arányokat milyen módon és mivel lehet kiegyensúlyozni, milyen stíluselemeket mikor, hogyan szoktak használni, és így tovább. Ennek, amennyiben komolyan szeretnél ezzel foglalkozni, nézz utána máshol – a középiskolai irodalomórák anyaga már elegendő tájékoztatást ad.

Olyan emberekkel fogunk foglalkozni, akikkel még sohasem találkoztunk, mégis személyes ismerősünk. Ez a paradoxon lehetséges: most arra kérlek, vegyél elő egy regényt, amit már olvastál, és amit szeretsz, vagy gondolj vissza egy filmre, ami nagy hatással volt rád. A benne szereplő figurák személyes ismerőseid, holott sosem láttad őket. Ennek a gyakorlatnak a témája tehát: nayuzás fiktív karakterekbe.

A film annak megfelelőbb, akinek nehezebben működik a képi fantáziája, mert így támpontokat kap a szereplők kinézetéhez, a helyszínekhez, minden helyzet képi megvalósításához. Viszont aki úgynevezett vizuális típus, vagyis könnyedén maga elé tud képzelni bármit, annak inkább a könyvet javaslom, mert ha nem adott a képi világ, hanem te magad építed fel, az sokkal kevésbé korlátozza a szárnyaló képzeletet.

A módszer sajnos azoknak nem lesz a kedvence, akik ha egyszer leírnak egy mondatot, többet nem tudják átolvasni, mert ennek az eljárásnak a lényege a sokszori ismétlés. Én viszont azért csináltam ezt szívesen, mert minden egyes alkalommal újabb és újabb mélységek tárultak fel előttem. A regény vagy film másvalaki által kitalált, rögzített története pedig azért szükséges eleinte, hogy aki azt képzeli magáról, hogy nincs fantáziája, annak legyen valami alapja, támpontja, amire tud építkezni.

Válassz ki a regényből vagy filmből egy jelenetet, amiben emberek szerepelnek, és ami közel áll hozzád. Olvasd el többször, illetve nézd meg többször, ha teheted, amíg minden egyes mozdulat, elhangzott szó, hangsúly, arckifejezés pontosan rögződik benned. Azt javaslom, hogy olyan részletet válassz, amiben érzések, érzelmek megéléséről esik szó, mert ha valami kalandosat, eseménydúsat választasz, akkor a mozgalmas akciókkal csak a felszínt kapargatod, ha meg valami leíró (netán tájleíró) részt, akkor nagyon mellényúlsz.

Az érzések, érzelmek lehetnek örömteliek, fájdalmasak, gyengédek vagy gyötrelmesek, a te pillanatnyi hangulatod szerint, amelyben a választást hozod. Akik romantikus hajlamúak, mindenképpen valami romantikus jelenetet válasszanak ki, mert azt nagyon fogják szeretni. A jelenetnek nem kell hosszúnak lennie: kb. akkora terjedelem a célszerű, ami egy logikus egységet alkot, és amit egyszerre fejben tudsz tartani, vissza tudsz idézni, ez az én esetemben egy-két (három) könyvoldalnyi terjedelmű, de ez is egyénenként eltérő lehet. Az sem szükséges, hogy eleje és lezárt vége legyen, hiszen úgyis átformálod, saját képzeletvilágodhoz igazítod.

Ha már szinte kívülről tudod, akkor következhet az, ami te teszel hozzá, tehát hagyd most már az eredeti történetet. Engedd szabadjára magad és a kreativitásodat, és engedd el a tekintélytiszteletedet az esetlegesen világhírű író iránt. Változtasd meg a kiválasztott jelenetet kedved szerint, mégpedig úgy, hogy beleképzeled magad valamelyik szereplő bőrébe. Célszerű elsőnek azonos nemű szereplőt választani, és olyat, akivel azért tudsz könnyedén azonosulni, mert a személyisége, a tettei, a gondolkodása vagy az érzelmei megélhetőek számodra. Játszd le magadban a jelenetet, úgy, hogy valami kis nüánszot megváltoztatsz rajta, hogy neked kedvedre valóbb legyen. Írd is le. Fontos a megfogalmazás itt is, sőt, az a cél, hogy minél pontosabban, lényegre törőbben és valósághűbben hozd le a fogalmak szintjére a történetedet.

Ha egyszer leírtad, menj bele még egyszer és még egyszer és még egyszer a jelenetbe, részletezd magadnak. A lényeg a párbeszédet kísérő érzések és érzelmek minél mélyebb átélése és megfogalmazása. Minél többször és minél mélyebbre merülsz, annál részletesebben tudod kibontani, annál pontosabb fogalmakat találsz, és annál hitelesebben fogod tudni visszaadni az érzéseket – legalábbis én így voltam vele.

Minden alkalommal írd le azt, amivel megváltoztattad, átfogalmaztad a jelenetet, akkor is, ha csak egyetlen szót cseréltél ki találóbbra. Ezért sokkal alkalmasabb egy szövegszerkesztő, mint a kézírásos füzet: a füzetben a harmadik átírás után már követhetetlen lenne a kihúzások, áthúzások tömege.

Ne sajnáld eldobni azokat a mondatokat, amik az újabb és újabb koncepcióba már nem férnek bele. Ha már nem odavaló, csak zavart okoz, kukába vele. Különben is, mint oly sok esetben, a kevesebb több: bátran húzd ki az író által írt eredeti történetből azt, ami nem illik a te elképzelésedbe, és tedd hozzá azt, ami a tiéd. Egészen addig részletezd és mélyítsd, amíg már úgy érzed, nem tudsz mit hozzátenni.